Már megjelennek az első kritikák a Levelek Júliának című filmről itt például egy...

Vállald a kockázatot és kövesd a szíved! Akár ezzel az egyetlen mondattal is elég lenne jellemezni a Levelek Júliának című filmet: romantika, beteljesületlen, igaz szerelem, remény, leküzdendő akadályok, s végül egymásra találás. Láttunk már ilyet százszor, ez sem fog kitűnni a többi közül, csupán az olasz táj festői szépsége csempész némi színt az amúgy sablonokból építkező romkomba.

Sophie (Amanda Seyfried), a fiatal, írónak készülő amerikai lány ambiciózus séf vőlegényével (Gael García Bernal) Veronába utazik elő-nászútra, ahol azonban különválnak útjaik, mert a lányt nem köti le az olasz gasztrokultúra. Magányos sétái egyikén rábukkan a reménytelen szerelmesek terére, ahol összetört szívű lányok írják leveleiket Júliának, segítséget remélve tőle. Sophie az egyik kő mögött talál egy 1957-ben íródott levelet, amely annyira megérinti, hogy elhatározza, nem maradhat válasz nélkül. Postafordultával Claire, a már ősz hajú, de lélekben ifjú nagymama (Vanessa Redgrave), sármos, de annál cinikusabb unokájával (Christopher Egan) Londonból Olaszországba utazik, és hárman kerekednek fel, hogy nyomába eredjenek az igaz szerelemnek, amely ötven év elteltével is úgy lobog, mint hajdan, serdülőkorukban.

Gary Winick (Csajok háborúja, Hirtelen 30) ezúttal sem tudott kitörni a sematikusan felépített szüzsé börtönéből. Biztos, ami biztos alapon belerakott minden olyan kelléket a filmbe, amelynek szerepelnie kell egy könnyed, romantikus darabban, de ennél többre nem vállalkozott. Kár érte, hiszen a hollywoodi környezetből kiragadott mozi ötlete már önmagában üdítően hat, és a néhány helyen halványan felbukkanó humor is sejteti, hogy akár ígéretes szórakozás elébe is nézhetnénk, de illúzióink szertefoszlanak. Kissé unalmas, ám teljesen kiszámítható filmélményt kapunk, amelyben a mostanában felkapott ifjú Amanda Seyfried helyett bizony az érett szépségű Vanessa Redgrave sokkal inkább tündököl..